Német precizitás

A PussyMagnet után március 16-án egy kisebb sztár is fellépett Budapesten, nevezetesen a német fiúcsapat, a Rammstein. A front of stage jegyeket még tavaly beszereztük, így nyugodtan vártuk az estét. A kiírás szerint 8 órás kezdés volt, ez nyilván az előzenekarra (Combichrist) vonatkozott, amire pont nem voltunk kíváncsiak (meghallgattam pár számukat a koncert előtt, két dobos, billentyűs, gitárok nélkül – hát, ezt hívják evolúciós zsákutcának), így nagyjából 8:20 -ra értünk a Papp László Sportarénához (vicces volt, hogy a taxis nem tudta, hogy így hívják). Bejutni pillanatok műve volt, ekkorra a tömeg már nagyrészt bevonult. Mivel otthon nem sikerült annyit inni, amennyit szerettünk volna, a legközelebbi büfé felé vettük az irányt. Tíz hosszú percig álltunk sorba egy heroin árban mért pálinkáért és egy vodka narancsért. Miután végre hozzájutottunk, én elmentem lerakni a kabátomat, Márti pedig kiment egy cigire – és ez volt az a pillanat, amikor bemondták, hogy már csak 1 ruhatárban van hely. Nekem még sikerült leadnom ott a kabátom, többen nem voltak ennyire szerencsések – ez annyira de annyira magyar rendezésre vall, hogy már fáj…

Két perccel 9 előtt a küzdőtér elkerített első részében voltunk, egyáltalán nem bántam meg, hogy ide vettük a jegyet: szellős sorok, mindent látni, a színpad csak pár méter, a lángszórók heve szinte leperzseli a szemöldököm… szóval minden adott volt egy kellemes koncertélményhez. A színpad a szokásos ipari stílus, bár a komolyabb látványelemeket az elején még egy “összekarmolt” vászon takarta. A belépő show hatásos volt (tojásból kitörés illetve a lángvágóval körbevágott acéllemez), és elkezdődött a koncert. 9:00 -kor, német precizitással.

Az első fél órában az új album számait tolták főképp, és hát ez, hogy fogalmazzunk finoman, a hallgathatatlanság határait feszegeti. Ezt valószínűleg ők is tudják, ezért a koncert második fele a jól ismert nagy “slágerekre” épült. Volt Keine Lust, Feuer Frei!, Benzin, Links 2-3-4, Du hast és a ráadásban Sonne, Ich will, és Engel. A show pedig óramű pontossággal ketyegett, ahol pár másodperce még ember állt, ott lángcsóva csapott fel, meggyújtották a “kósza” technikust (bár ez Metallica-nyúlás), kilőtték a hangosító tornyokat, stb. A szám íze mégis keserű volt egy kicsit a koncert végére.

Valahogy olyan déjà vu érzésem volt a koncert után, mint amikor az ember pár év kihagyás után ismét leveszi a Keresztapa DVD-t a polcról, és végignézi újra. Az effektek és a poénok 80%-át már láttam az 5 évvel ezelőtti koncertjükön, na meg akkor az Apocalypticával közösen elnyomott számok valahogy emlékezetesebbé tették a műsort. Nekem most valahogy nem volt meg az a “hűbazdmeg” földbedöngölős érzés a koncert után. De végső soron nem panaszkodom, mert ahogy Marlon Brando és Al Pacino játéka miatt előkerül újra és újra a Keresztapa DVD, úgy a Rammstein-show – a színpadi látvány, a számok, és az egész, általuk létrehozott műfaj -  van annyira jó, hogy végignézzem minden évben, amikor erre járnak. Akár teljesen új poénok nélkül is.